Élménybeszámoló a GOCos edzőtáborról
Vagy 10 edzőtábor közül választhattunk idén nyári edzési lehetőséget. A mi választásunk a Göcseji Tájfutó és Környezetvédő SE által rendezett táborra esett kedvező ára és változatos programjai miatt. Három tájfutó verseny, élményfürdő, utcai futóverseny, kenuzás a Rábán, kézműves foglalkozás, madarászat tarkította a programot.
Az ARAK-ot tizenhárman képviseltük, három felnőtt és tíz, 7 és 14 év közti gyerek. Többségük már egy éve versenyez, de akadtak olyanok is, akik csak idén májusban kezdtek. Ezért három alkalommal, a programtól eltérően, inkább kis csoportos edzést tartottunk. Az edzők kísérték a csoportot, sokat magyarázva főleg a domborzat olvasást, illetve a térképi jelek összeolvasását. Ezekre versenyen nincs lehetőség, viszont elengedhetetlen ismeret a pontos tájékozódáshoz.
A táborhoz kapcsolódó első verseny a Becsület Kupa volt a Rábel-tanyánál. Tiszta, jól futható erdőben vezetett a pálya, ami nem kerülte el a legszebb szabdalt domborzati részeket. Kis völgyek, éles gerincek sokaságán át vezetett az út. A gyerekek is elég jól teljesítettek. Fanni, Kitti N14C –ben 2. és 3. lett. Bálint F14C-ben 3., Janka N10D-ben első. Jómagam harmadik N21B-ben. Verseny után az ARAK-osok futva mentek vissza a 4,5 km-re levő táborba, mondván ez edzőtábor vagy mi. Jól látszott ki az, aki rendszeresen jár edzésre, s ki az, aki esetleg sumákol edzésen.
Szombaton délelőtt az eredeti program szerint a VBT 5 fős váltóversenye volt. A csoportunk életkora, versenytapasztalata miatt mi jobbnak láttuk inkább a kis csoportos edzést, csak a menőbb futóink dolgoztak önállóan a váltó pontjaiból összeállított pályán. Délután a 8. Csata Futáson atletikus képességeinkről tehettünk tanúbizonyságot. Óvodás korosztálytól kezdődően a diákolimpia kategóriái szerint voltak futamok. A legkisebbek 300 métert, míg a nagyobbak 1* 2* 3 vagy 4* 400 métert futottak Szentgotthárd egyik fő utcáján. Sajnos a célt a látványosság végett egy 90 fokos kanyar után tették, ami a végső hajrázást nagyban befolyásolta. Dávid emiatt a második helyről csúszott le, mert a külső ívre szorult. Pedig gyönyörű hajrát vágott le. Janka óvodás lányok között 2. lett, míg Vanda NII-ben harmadik. Dávid FIV-ben harmadik. Fanni egy laza küzdelemben – mit önmagával vívott – második lett NIV-ben. Az edzők sem maradtak tétlenek, Andor a hobby kategóriában nyomult, míg Kati a főfutamban – vagyis az igazi csata futásban 9,1 km-en – küzdött. Eleinte hátul kocogtam tartalékolván erőimet a hegymenetre, majd fokozatosan előzgettem le az embereket. A pálya ugyanis átvezet az Ausztria-beli Deutsch Minihof melletti emlékműhöz, ami egy hegy tetején van. Odafelé a tetőn lévő keresztet bámultam, visszafelé a gotthárdi nagytemplom tornya bíztatott, már nincs sok hátra. Este a gyerekek zöme izomlázról panaszkodott, aminek én örültem. Végre igazán meghajtották magukat, tapasztalatot szerezve a gyors tempóról.
Vasárnap ismét Szentgotthárdon futottunk az Éger Kupa kétfordulós rövidtávú tájfutó versenyén, amit a belvárosában egy szép parkban rendeztek meg. Tetszett, hogy a felnőttek pályáját trükkösre csinálták. Volt olyan pont, amit csak egyik irányból lehetett megközelíteni, természetesen nem arról, amelyről a legrövidebb lett volna első ránézésre. Itt lehetett elbukni vagy éppen megnyerni a futamot, már ha valaki időben került vagy talált lyukat a kerítésen. Az ARAKosok táborát bővíteve Prill Laci csak erre a versenyre utazott le Fehérvárról. Persze nem hiába, mert meg is nyerte F40-ben. A többiek is gyűjtögették az érmeket: Kitti és Fanni a N14-es dobogó második és harmadik fokára állhatott, Janka N10 C-ben lett első, Kati a felnőtt nők között harmadik, míg Dávid a nyílt kategória bronzérmét gyűjtötte be.
A Csata Futáson nyert élményfürdő belépőket ezen nap délutánján használtuk fel. Három egyesületből annyi gyerek jött össze, hogy komoly csoportos engedményt kaptunk. Este nyolcig lubickolhattunk, csúszdázhattunk a nagyon színvonalas Thermálfürdőben. Óránként fél óra csúszdázás, majd negyed óra sodró medence satöbbi. Ennyi futás után jól esett egy kis áztatás. Az őrült folyó elnevezésű csúszdán hasznos jártasságot szereztem vadvízi úszásból, aminek nagy hasznát vettem a Rába-beli úszás alkalmával.
Hétfőn délelőtt csillagedzés volt a Vörös-hegy térképén. Délutáni programként pedig kenuzás a Rábán. Szerencsére kevesebb hajó volt, mint ember ezért 3 csoportra oszlottunk. Míg az első csoport evezett, addig a többiek térképet rajzoltak a kemping területéről. Az evezés igazi élet-halál küzdelemmé alakult át a mi családunknál. Nem kaptunk túl sok információt a technikáról, csak egy-két mozdulatot mutattak be. Nem aggódtunk, hiszen eveztünk mi már a Tiszán és a Bodrogon is. De a Rába az más. Nem ad alkalmat a betanulásra. Gyanúsnak kellett volna lennie, hogy a vízitúrázók is mentőmellényben eveznek. Azt azért a lelkünkre kötötték, hogy semmi értéket ne vigyünk magunkkal ami elúszhat. Eleinte jól vettük a kanyarokat bár néha kaptam néhány faágat a nyakamba, amikor befutottunk a vízre hajló fák alá. A fiúk hajója vészesen közlekedett, többször futott neki a partnak. Ami késik, nem múlik, nem lehet büntetlenül cikázni a Rábán. Beborultak miután egy ág alá szorult kenujuk orra. Andris szemüvege elúszott, tetemes kárt okozva pénztárcájának. Azóta talán egy csuka hordja a fenéken. Kimentésükre a túravezető visszaevezett a Rábán, minket pedig egy lakatlan szigetre irányított. Három hajó legénysége vesztegelt a vízben. A fiúk jó húsz perc múlva jöttek meg. A hajót ki kellett szabadítani és kimerni a vizet. Gyuszi átült az egyik túravezető kenujába. Andris és Ádám ettől kezdve összehangolt csapatként eveztek. Szemüveg nélkül Andris ugyanis szinte semmit sem látott. Ádám jobbra, balra, mondomhogyjobbra, vezényszavakkal irányította a „vak” kormányost. Csodák csodája, de nem borultak többet. A mi hajónk annál többet. Az első borulás nem volt vészes. Második alkalommal egy nagy vízre hajló kidőlt fának mentünk neki. Ott annyira sodort a víz, hogy nem tudtuk megtartani a felborult hajót és az egyik evezőt sem. Az ágakba kapaszkodtunk mind a hárman. Vanda kétségbeesve, jajongva küzdött az életéért, néha csak fél kézzel tartva magát az ár ellen. Szerencsére Andor elkapta, és végül felrakta a fa vastagabb ágaira. Utoljára a maradék két lapátot kimentve én is a fán leltem menedéket. Bár a túlpartról azt tanácsolták, hogy eresszük el a fát, s majd a víz kisodor alóla, ezt nem mertük megtenni. Szerintem jobb is, hiszen ha a ruhánk vagy a mentőmellény beakad a faágba a víz alatt, könnyen vízbe fulladhattunk volna. Hajóval beállni oda nem lehetett, ezért a parton gyalogoltunk egy olyan szakaszig, ahová elhozták az időközben kimentett kenunkat. Vanda is átült a túravezetőhöz. Mit volt mit tenni, Andor és én eveztünk tovább, követtük az előttünk haladó hajót. Ami nem bizonyult mindig jó döntésnek, mert egy olyan szakaszon, ahol kettévált a folyó erős és gyönge sodrású ágra, mi a rossz ágon próbáltunk lejutni. Az erősön. Be is vágott a vízbe újra. Itt is mély volt a víz, nem bírtuk megfordítani a hajót. Andornak elege lett és a parton mezítláb a csalánosban folytatta útját. Én egy darabig úsztam a hajóval, majd elengedve a folyó közepén úsztam az árral. Milyen jó, hogy előző nap gyakoroltam az őrült folyó csúszdán! 600-700 métert tehettem meg a rábagyarmati kikötőig. Végül mindenki épen megérkezett, úszva, evezve vagy gyalog. A történtek után nem engedtem ki evezni több ARAKos gyereket a Rábára. Érthető okokból, bár az érintettek legnagyobb bánatára.
Keddre elromlott az idő, esni kezdett. És esett és esett, amolyan Micimackó módra egész nap. De a futás nem maradhatott el. Szakadó esőben útvonalkövetés volt a feladat. Csak az első néhány perc volt kellemetlen. Miután bőrig áztunk már nem zavart a víz, hacsak nem a szemüvegemen. Délután játékos, elméleti feladatokkal tarkított csapatverseny zajlott, amit fedél alatt is meg lehetett tartani. A víz pedig közben fentről és főleg a Rábán az ausztriai vízgyűjtőterületekről csak jött és jött, a végén a sátrakat is menekíteni kellett. Az este mindent a kocsiba pakoltunk, csak a hálózsák és a matrac maradt a sátorban.
Hajnali háromnegyed ötkor a kisebb sátrakat költöztettük át, egy órával később a nagy sátrunkat is áthelyeztük a víz elől. Az árvíz alaposan megkavarta a menetrendet. Egyrészt, mert hívatlan vendégekként néhány vízitúrázó a kempingben maradt s hanyagul felvert sátraikban elázott cuccaikat a közösségi térben szárították. Ebédlőasztalainkról csak sokára sikerült őket kiverni. Másrészt, az áthelyezett sátrakat újra fel kellett venni a térképekre. Mindenki a saját maga rajzolta térképen teljesítette a mikrosprint pályát. Igazi versengés alakult ki, még a táborvezető is beállt futni. A szabály szerint nem a legjobb, hanem a legutolsó futás eredménye számított. Így fordulhatott elő, hogy Vanda lecsúszott az első helyről a lányok között az utoljára teljesített – sokadik – futásával.
Az idő javulni kezdett. Az eső elállt, a Rába is visszatért medrébe, mi meg az erdőbe. Domborzati fázisnyomatos térképpel edzettünk, haladó, közepes és kezdő csoporttal. Szivák Ildi ARAKos tájfutó vezette a jobbak csapatát, Andor a középhaladókat vitte, nekem a kezdők jutottak. Sajnos a térkép már régi egy kicsit, az újabb vízmosásokat nem ábrázolta. A kezdők csapatából (Laci, Gyuszi, Dávid, Janka) csak a két utóbbival voltam elégedett. Ez a legnehezebb feladat a tájékozódásban, viszont a leginkább használható. A hegyek, gerincek, völgyek és egyéb domborzati tereptárgyak ritkán változtatják a helyüket. Valamint fontos felismerni már az útvonal tervezésekor, hogy felfelé vagy lefelé kell majd futni. Szóval nincs mese, ezt meg kell tanulni.
Késő délután, akinek még nem volt elég a mozgásból, az elmehetett a Hármashatárhoz. Oda, ahol három ország határa összeér. Szlovéniában játszótereztünk, Ausztriában ültünk le a padra, Magyarországból gyalogoltunk fel a hegyre. Késő este lett mire hazaértünk, de a szalonnasütéssel megvártak minket. Sőt hajnalig tartott a mérsékelt dínom-dánom, csapatomat fél kettőkor zavartam el aludni.
Utolsó nap, csütörtök délelőtt táborbontás és madarászás , délután pedig egy pontbegyűjtő csapatverseny volt a program. Itt hiányoltam az előkészítést, hogy a pontokat maguk a gyerekek rakták ki nem a legjobb megoldás, mert bizony legalább 6 pont nem a helyén volt. Én nem a bója keresésére tanítom a gyerekeimet, hanem a pontos tereptárgy megfogására. Ettől függetlenül, hogy én morogtam egy párat, jó volt ez az edzés is. Táborba visszatérve nem maradt más hátra, csak a csomagolás, táborbontás befejezése.
Sokat fejlődtek a gyerekek technikailag és fizikailag is. Barátságok szövődtek a veszprémi és zalai tájfutó gyerekekkel, sok élménnyel gazdagodtak. Fejlődésük remélem meg fog látszani a következő versenyek eredményeiben, s ez az edzőtábor edzőinek érdeme.
Köszönöm Somogyi Gyulának, hogy a baracskai fiúkat szállította, Szivák Ildinek, Vékony Andornak, hogy edzőként segített. Pataki Andrásnak aki szintén fuvarozta a gyerekeket az edzőterepekre is. Mézes Tibor Sólyom, Császár Évi, Hites Viktor igazán élvezetes és hasznos tábort szervezett.
De legjobban Jani és Tibi bácsi főztje hiányzik. Hiába állok a konyhám előtt, senki nem ad a tányérkámba finom ennivalót. Pedig milyen jó volt ez a táborban!
Lejegyezte: Vékonyné Árva Kati
További képek: http://picasaweb.google.hu/vekony.arva/2009_0806GOC_edzotabor#
